Láncra verve, szabadon

 Egyik reggel éppen magányosan ácsorogtam egy fa alatt miközben azt hallgattam, ahogyan kopácsol az eső a földön és egyre nagyobb tócsákban gyűlik össze körülöttem. Eközben a világ dolgain gondolkodtam.”Az embereknek 2 fajtájuk lehet. A rossz és a jó. Na, már most én eddig még csak a rossz ember fajtáját ismerem, hiszen aki ezt tette velem az egy szörnyű ember. A jó ember fajtája igazából számomra még egy teljesen ismeretlen fogalom. Az emberek számomra gonosz és önző lények. Fogalmam sem volt, hogy ilyen a kinti világ.”
Ezek a gondolatok keringtek a fejemben miközben néztem, ahogyan hull az eső. Azt hiszem el is aludhattam, de mire feleszméltem már alábbhagyott az eső, sőt talán már nem is esett. Csak azok a vészjósló felhők voltak az égen, ami mögül egyetlen napsugár sem tudott kikandikálni. Elszomorodva néztem. Sohasem volt még ennyire sötét és vészjósló reggelünk. Vagy talán esténk? Már nem is tudom, milyen napszak van, hiszen ezek a felhők már napok óta a fejem felett vannak. Körözök ezen a kis helyen és nem tudom mi tévő legyek.
 Csak a gondolataimba temetkezem, és halk segélykiáltásokat hallatok. Senki nem halja a kiáltásaimat. Magamba süllyedve gondolok arra a lányra, akit utoljára láthattam, amikor még szabad voltam… Igen szabad… Ma már ennek a kis szűk „odúnak” a rabja vagyok. A lányt Eloisa-nak hívták. Annyira szerettem és ő is szeretett engem. Már a családalapításon gondolkodtunk, amikor ezek a vadállatok az éjszaka közepén jöttek és felvertek minket. Széttereltek majd Eloisa meg akart védeni az elhurcolástól és csak egy nagy puffanást lehetett hallani. Majd a következő pillanatban láttam, ahogyan kedvesem a földön fekszik és folyik belőle a vér. Még könnyek között elsuttogta ezt a 4 szót: „Ne hagyd magad! Szeretlek!”, és szépen csendben elvérzett. Olyan mérhetetlen dühöt éreztem, mint még soha. Kedvem lett volna tombolni, kitörni a karjaik közül, de erősen megkötöztek és 3 ember tartott. Nem tehettem mást, csak hogy a többieket mentsem el kellett mennem velük. Azóta eltelt 6 hónap (legalábbis ennyinek számoltam, azóta hogy idekerültem mintha az idő teljességgel meg ált volna). Amikor a múltra emlékezek, a fájdalom végigjárja a testem és nem tudok mit tenni, nem tudok dühöngeni-őrjöngeni. Egyszerűen egy fogoly vagyok. A múltam és ennek a „viskónak” a fogja. Amikor rám törnek az emlékek panaszos éles kiáltások törik meg-e végtelen táj szürke baljós hideg, borús csöndjét. ”Miért?!”, többször elhangzanak belőlem a kiáltások, de már egyre halkul a vízhangzó völgyben. Amikor már kicsit lecsillapodtam folytattam az emlékezést.
Miután elhurcoltak a szeretteimtől, teljesen magamon kívül voltam és minden áron szabadulni akartam. Semmire sem mentem vele, hiszen már tudtam, hogy nem tehetek semmit. Egy sivatagos részen vezettek át, a lábam már alig bírta, és már az erőm kezdett kifogyni, amikor végre megálltunk pihenni. Megetettek és némi vizet is kaptam, de ezt még mindig nem fogadtam el bocsánatkérésül, azért amit vele tettek. A szememben még mindig ott voltak a könnyek és a gondolatok…a képek, ahogyan ott láttam szegény kis testét vérbe fagyva…halottan. Még csak fel sem tudtam eszmélni gondolataimból már mentünk is tovább. Még mindig nem tudom hova mentünk csak annyit tudtam, hogy messze a családomtól és a szeretteimtől. Egy füves pusztára érkeztünk és innen a kifinomult szaglásom segítségével már éreztem is a tenger sós illatát. Tetszett ez az illat, és a látvány.. Egyszerűen meseszép volt. Elképzeltem boldogan ahogyan Eloisa és én, na meg a kis családunk itt élhetett volna békében és boldogságban. Ekkor az egyik ember megrántotta az egyik kötelemet és hirtelen eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Hihetetlen, hogy idáig eljutottam. Már a szabadulással nem is próbálkoztam. Minek? Felesleges. Mikor a tenger partjára értünk egyszerűen megfagytam. A szó szoros értelmében. Megláttam egy hatalmas tákolmányt a vízen. Nem süllyedt el és nem tűnt élőnek. Ahogyan az emberek szájából halottam ez egy hajó vagy mi a szösz, és engem erre fel akarnak vinni. Életemben nem tiltakoztam még ennyire semmi elől. Nem Tudtam mi ez a tákolmány és nem tudhattam, hogy biztonságos-e. Végül egy fél óra után sikerült nekik valahogyan felvontatni erre a szörnyetegre. Rettenetesen rosszul éreztem magam azt hittem bele is halok ebbe a kis Vizi túrába. Szörnyen beteg lettem, ahogyan ez a tákolmány, vagy ahogyan az emberek mondanák „hajó” ringatózott a vízen. Az emberek is észrevették, hogy nincs minden rendben és kaptam néhány altatót, amitől végig aludtam az egész utat. Nem emlékszem sokra a megérkezésből. Őszintén szólva arra sem, hogy mennyi ideig aludtam vagy, hogy egyáltalán hogyan kerültem le a hajóról. Arra ébredtem, hogy ismét 3 férfi áll mellettem és rendíthetetlenül, mint akik életük végéig engem akarnak őrizni. Megpróbáltam lábra állni, de az altatók hatása miatt ez nem sikerült elsőre. Amint sikerült felállni egy idegen ember odajött és megveregette a vállam. Ő nem lehetett valami rossz ember, mert ez a mozdulat igen jólesett. Amint látták, hogy biztos lábakon állok ismételten nekiindultunk.
A gondolataimból most éppen az eső zökkentett ki, ami megint rendíthetetlenül rákezdett.
Nos, hol is tartottam? Áh, igen… Elindultunk és mire feleszméltem egy csodálatos helyen találtam magam. Gyönyörű volt, mint a paradicsom (legalábbis én így képzeltem volna el). Tudtam, vagyis hát… valahogyan éreztem, hogy ez még nem a végállomás. Jól éreztem. Egyből át is mentünk ezen a csodálatos helyen máris egy völgyben találtam magam. Nem volt túl barátságos. Az előző napfényes helyhez képest ez egy sivár, sötét, vészjósló helynek ígérkezett. Nem volt választásom így hát velük kellett mennem. Pedig én próbáltam ellenállni minden erőmmel, de egyszerűen képtelen voltam magam kitépni a 3 ember szorításából. Azt hiszem megérkeztünk a végső célhoz. Egy sötét kastélyféleséghez, ami magas tornyokkal volt felszerelve. Kicsit értetlenül bámultam mit is kereshetek én itt, vagyis hát minek kellhetek én ide. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez valahogy nem lesz a kedvemre való. Ismételten nem tévedtem. Egy nagydarab férfi jött ki a kastélyból, jól szemügyre vett majd megveregette az emberei vállát és egy viskóba záratott(ahol ma is élek). Nemsokkal később egy fura szerkezetet hozott, amit a hátamra tett. Igen egy úgynevezett nyereg volt. Sandro a bátor…Sandro a legyőzhetetlen… hajtogatták gyakran…és mégis itt vagyok, itt ebben a kör alakú elkerített részben egy nyereggel a hátamon. Hevesen ellenálltam, de a végére már annyira elfáradtam és annyira megizzadtam, hogy feladtam a rugdalózást. Ekkor egy lovász jött oda mellém és elkezdett suttogni. Figyelmesen figyeltem mit is mondhat… Ezután egy óvatlan pillanatban valamit a számba csúsztatott… Hideg volt és kényelmetlen. Már nem nagyon volt erőm ellenállni ezért kényeteken voltam ezt is eltűrni. Amikor azonban a lovász felröppent a hátamra… na, azt már tényleg nem hagyhattam szó nélkül. Hevesen ellenálltam és rengetegszer le is dobtam a lovasomat. Majd a földbe döngöltem és észrevettem, hogy a teste pont olyan hideg és élettelen volt, mint anno kicsi kancámé, amikor meglőtték. Szóval meghalt. A kövér  férfi mind ezt végignézte és engem bármennyire is gyönyörűnek tartott és bármennyire is szeretett volna felülni a hátamra, egy „viskó”-ba zárt és kikötött…Jobban mondva kiláncolt, hiszen a nyakamra egy lánc „nyakörv” volt téve és ebből egy hosszú lánc vezetett a falig ahol az bele volt építve. Az első napokban még próbáltam szétrúgni vagy kiszabadítani magam, de utána rájöttem, hogy ez mind felesleges, hiszen a lánc túl erős és vágja a nyakamat.
 Hát és most is itt vagyok, néha még panaszosan nyerítek egyet a távolba remélvén, hogy valaki meghalhatja. A hegyek, a völgyek mind visszaverik a nyerítésem. Néha napján még rám néz egy ember vagy beszór némi eledelt, de olyankor, harapok vagy rárúgok, felágaskodok. Engem hagyjanak békén… Ha már elválasztottak a családomtól és megfosztottak a kedvesemtől akkor nekem sincs értelme élnem. Miután ezeket általában „elkövettem” az emberek ellen már nem nagyon jöttek ki hozzám. Tudom, igen ez az én hibám, de nem tehetek róla, ha ezeket az embereket nem tudom többé látni. Nem tudok bennük megbízni. Soha többet. Telnek, múlnak a napok, hetek vagy már kitudja. Egyre gyengébb vagyok és az eső még mindig szakadatlanul esik és a felhők mögül egyáltalán nem tör elő a napfény. Egyre soványabb vagyok és az akkoriban emlegetett gyönyörű Sandro kezd egy rút öszvérre hasonlítani. Csatakos, és sovány vagyok. Még ugyan élek, de ki tudja meddig. Már nem lehet sok hátra, de már várom a halált. Megváltást jelentene számomra… a szabadulás gyönyörű érzése kezdett el keringeni bennem, amikor lefeküdtem a kemény betonpadlóra, és gondolkodni kezdtem. Végre kedves kis kancámmal lehetek… a családomat is viszont láthatom, ha nem akkor fentről vigyázok rájuk… Eszembe jutott a szép rét… a napsütés..a felhők, a kiscsikók játszadozása a réten..Eközben szép lassan lecsukódott a szemem…Végső energiámmal még halkan ennyit nyerítettem: Végre!Szabadon...